Ellenségből szerelem?!

Érdekesség: Ez a novella egy pályázatra készült - eredetileg nem volt betervezve - Mindössze egy napom/napunk volt a megírására ebből kifolyólag szerintem ez most nem sikerült olyan jól... Mindenesetre azért úgy döntöttem, hogy megmutatom nektek is. (Kíváncsi vagyoook a véleményetekre) 

 Jó olvasást kívánok mindenkinek! 

Ellenségből szerelem?!

Vert már olyan ütemben a szíved, mint még soha azelőtt? Olyan gyorsan, hogy úgy érezted, hogy az mindjárt kiugrik a helyéről? Érezted már azt, hogy egyedül vagy és bármi történjék csak magadra számíthatsz? Hogy bármennyire is könyörögsz a segítségért, még sem segít rajtad senki sem?! Én igen.

Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még egész kicsi voltam – maximum nyolc-kilenc éves – velem ez megtörtént.

/2001.május11./

" Vidám tavaszi este volt Szent Alfréd ünnepén. A város összes lakója kint gyülekezett a főtéren, hogy meghalhassa a polgármester ünnepi beszédét. Én és a szüleim is elmentünk az eseményre, hogy tiszteletünket adjuk városunk védőszentje, Szent Alfréd előtt...

A beszédek és különféle előadások után – sötétedéskor – jött még csak igazán a mulatság. Bármerre csak néztél rakéták szálltak a magasba, hogy aztán egy hatalmas puffanást követően a szivárvány minden színével terítsék be az addigra már teljesen besötétedett égboltot. Majd jött a hangos zene, az emberek többsége pedig mind táncra perdült...

Csodás volt a hangulat, ha mondhatom ezt akkor lenyűgöző. Bár merre csak néztem, mindenhol vidáman mulatozó embert láttam.

De aztán egyik pillanatról a másikra minden megváltozott. Hatalmas vihar kerekedett, s az addig víg lakosok felett pedig hirtelenjében úrrá lett a félelem. Mindenki őrülten szaladt, hogy minél előbb biztonságba - lehetőség szerint fedél alá jusson. – Az emberek egymást lökdösve próbáltak hazajutni.

Én és a családom is így tettünk, azonban a nagy kavarodásnak és lökdösődésnek köszönhetően szem elöl vesztettem a szüleimet. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Nagyon sötét volt, én pedig teljesen elvesztem. Könnyeimmel küszködve próbáltam hazajutni, de valahogy képtelen voltam rá.

Végül aztán feladva a keresést elbújtam az egyik sikátorban található kis építményben, amit legtöbbször a város szegényebb emberei használnak hajlékukként. Szerencsémre viszont akkor épp senki nem volt ott.

Az ég hangosan dörgött és az eső is eleredt, de én próbáltam tartani magamat. Az eget most már nem a tűzijáték kismillió színe, hanem a villámok kékes sárgás csapásai világították be.

Teltek a másodpercek, amiket később a percek és az órák követtek. Még mindig istentelen idő volt, de én nem tudtam mit tenni, mindennél jobban vágytam az otthonomra, a meleg szobámra és a pihe-puha ágyamra. Amennyire csak tudtam behúzódtam a falhoz, hogy minél kevésbé ázzak el.

Majd nem sokkal később halk neszezésre lettem figyelmes. Aztán a látóterembe pedig egy halvány alak került. Egyre csak közeledett...

Nagyon gyorsan jött... Észre sem vettem és már is előttem állt.

A tekintete ijesztő volt, veszélyes. Olyan rémisztő, amilyet még addig soha életemben sem láttam. Arca zord, mosolya pedig vérfagyasztó.

Fenyegető tekintete hosszú perceken át csak engem vizslatott... Majd aztán az idegen egyik pillanatról a másikra nyakamnál fogva a magasba emelt és hátborzongató hangon megszólalt.

- Mit keresel itt, hol a madár sem jár?! Nem félsz egyedül, ilyen kései órákban? Vagy tán várod a halálod és azért mászkálsz erre? - hangjából csak úgy sütött az undor – Finom illatod van, nem is tudod elképzelni hogy mennyire – folytatta, majd nyelvével gyengéden megnyalta z ajkait. A tekintete most már inkább volt kiéhezett, mintsem fenyegető.

- Ne...ne... - nem tudtam megszólalni. Próbáltam válaszolni, de nem tudtam. Rossz érzésem volt, méghozzá nem is kicsit. A szívem őrült ütemben vert. Úgy, mint még soha azelőtt.

- Most legszívesebben azonnal megölnélek. Kezeimmel addig szorítanám a torkod amíg meg nem fulladsz, kivájnám a szíved és még a véred is kiszívnám.

- Ne, ké..kérem ne...

- Ugyan már... Mit ér nekem a kérésed – nevetett fel ördögien

- …

- A-a-a-a.. Ne válaszolj! Megmondom én neked a választ. SEMMIT egyszerűen SEMMIT! - válaszolta meg saját kérdését mélyen a szemembe nézve... Aztán már többé nem emlékeztem semmire sem... Hisz másnap reggel már a saját ágyamban ébredtem...”

Sokáig élt bennem annak a borzalmas estének az emléke. Még a mai napig is érzem azt a félelmet, magamban - amit akkor éreztem - mikor felelevenítem...

Egy biztos. Azután a bizonyos éjszaka után az életem fenekestül felborult. Hisz az azt követő napokban, hetekben, hónapokban sőt években is minden éjjel azzal a borzalmas szörnyeteggel álmodtam.

De nem egyszer volt példa arra is, hogy véletlenül össze futottam vele. Nem az akkori találkozás volt az első és az utolsó számunkra. Bár merre mentem ő ott volt... Eleinte ez nagyon zavart, hisz féltem tőle. Egyszerűen rettegtem attól, hogy bántani fog.

De aztán az idő előrehaladtával minden megváltozott. Évekkel később pedig már nem tudtam rá haragudni. Nem tudom, hogy mért, de képtelen voltam rá úgy nézni, mint egy szörnyetegre. Valamiért egyre gyengédebb érzelmeket tápláltam iránta – ahogy ő is irántam. Többé már nem volt rémisztő, a tekintete igézővé vált és azt hiszem, hogy beleszerettem.

Nem tudom, hogy hogyan történt mindez, de azt hiszem, hogy mindvégig a sors furcsa fintora játszott velem. Beleszerettem a legfőbb ellenségembe. Egy olyan személybe, aki már egészen a kezdetektől fogva kísértett engem...

The End

Na, hogy tetszett?? 
Kérlek írd le a véleményed róla...