Hűvös
tavaszi reggel volt, mely ugyan úgy kezdődött, mint a többi.
Mikor felébredtem furcsa érzés kerített hatalmába. Egy olyan
érzés, mely azt sugallta, hogy ez a nap más lesz, mint a többi.
Sose éreztem még ilyet és őszintén szólva nem is hittem abban,
hogy bekövetkezhet, de ez még sem így lett. Egészen addig a
pillanatig, míg délután meg nem érkeztem abba a könyves boltba,
ahol suli után dolgozni szoktam minden olyan volt, mint szokott.
Átlagos és unalmas...
-
Szervusz Claire – köszönt kedvesen Carmen, mikor átléptem a
bolt küszöbét.
-
Szia Carmen – köszöntem neki én is, miközben levettem magamról
a kardigánomat.
-
Hogy- hogy ilyen korán itt vagy? – Kérdezte kíváncsian drága
főnököm egy csepp reménnyel a hangjában, melynek miértjére
nem tudtam a választ.
-
Öhm... Elmaradt az utolsó két órám, ezért gondoltam ma
hamarabb bejövök. Mért talán baj, hogy ilyen korán jöttem? -
kérdeztem viccelődve.
-
Óh nem, dehogyis épp ellenkezőleg. Nagyon örülök, hogy itt
vagy. – tiltakozott azonnal, majd tekintete megváltozott és
komolyan nézett rám. – Esetleg tudnál nekem segíteni?
-
Miben?
-
Tudod... Tony a fiam megbetegedett és sajnos nem találtam senkit
sem, aki vigyázni tudna rá, ezért haza kéne mennem, csak az a
gond, hogy az üzletet sem hagyhatom csak úgy itt. Esetleg áttudnád
vállalni a műszakom?
-
Mi? Mármint, hogy estig? – kérdeztem hangomban némi
kíváncsisággal.
-
Igen- válaszolta tömören Carmen.
-
Persze, semmi gond. Holnapra úgy sem kell olyan sokat tanulnom és
amit mégis azt, majd itt átveszem. Nyugodtan menj csak haza. A kis
Tony-nak most úgy is nagyobb szüksége van rád, mint nekem.
Elleszek, nem kell aggódnod, ha pedig mégis adódna valami, amit
nem tudok megoldani, majd hívlak csak kérlek maradj telefon
közelben és akkor nem lesz semmi gond sem.
-
Jajj Claire... Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg ezt neked.
-
Sehogy sem kell Carmen szívesen teszem és most a legfontosabb az,
hogy a fiad meggyógyuljon.
-
Köszönöm szépen – mondta, majd elkezdte összepakolni a
cuccait. – Itt van a pótkulcs ezzel bezárhatod az üzletet és
most kivételesen még azt sem bánom ha ma hamarabb zársz. De
azért kérlek holnap hozd vissza a kulcsot, mert még szükségem
lesz rá.
-
Értettem. Te pedig kérlek nyugodj meg, nem lesz semmi gond sem és
a holnap a kulcsot is vissza kapod. – mondtam neki, mert láttam
rajta, hogy kissé ideges.
-
Jól van... Még egyszer nagyon szépen köszönöm. Akkor holnap.
-
Igen holnap. Szia!
-
Szia! - köszönt ő is, majd kilépett az ajtón. Miután Carmen
elhagyta az üzletet
gyorsan
lepakoltam a cuccaimat, majd beállva a pult mögé neki láttam a
munkának... Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy neki
kezdtem a dolgomnak, de egyszer csak meghallottam egy csilingelő
hangot, melyet az ajtó feletti csengőből jött. Tekintetemet
azonnal oda kaptam és meglepődve vettem észre, hogy nem más áll
velem szemben, mint Derick Walker. Láttam rajta, hogy kissé zihál,
a levegőt pedig kapkodja. Ránéztem ő is rám nézett szemében
láttam, hogy meglepődik, azonban egy szót sem szólt. Kis idővel
később tekintetét elfordította felőlem, majd kinézett az
ablakon. Ekkor hirtelen hangos zajra lettem figyelmes, szirénák
hangja visított a levegőben. Derick ismét rám nézett,
tekintetét enyémbe fúrta és segélykérően pillantott rám. Nem
értettem mért teszi ezt és legfőképp, hogy mit szeretne, de
valahol éreztem, hogy segítségre van szüksége.
-
A francba – suttogta maga elé, mikor egy rendőrkocsi parkolt le
az üzlet elé.
-
Mi a baj? – kérdeztem kíváncsian, mert nem értettem a
viselkedését. Láttam rajta, hogy fél, de azt is, hogy férfiúi
becsülete miatt próbálja ez elrejteni előlem.
-
Ezek itt... – kezdte, miközben az ablak felé mutatott. – Engem
követnek vagyis keresnek
.
-
Mi?- Kérdeztem értetlenül – Mármint mért?
-
Hosszú... A lényeg az, hogy a haverokkal épp üzleteltünk, mikor
megjelentek és rajta kaptak bennünket. És most el szeretnének
kapni minket. Esetleg segítenél? El tudnál valahova bújtatni? -
kérdezte könyörgő hangon
-
Hát... Nem is tudom- válaszoltam tétován, mert nem tudtam, hogy
mit tegyek.
-
Kérlek Claire – kért még egyszer miközben segélykérően
nézett rám. Tudtam, hogy segítenem kéne neki, de még sem
éreztem úgy, hogy ez lenne a helyes. Végül mégis beadtam a
derekam, mert ugyan a segítségemet nem érdemli meg, azonban
akármilyen is most, régen ő volt a legjobb barátom.
-
Gyere!- szóltam neki, majd egy ajtóhoz sétáltam - Az irodába
bemehetsz, de ha bármihez is hozzá mersz nyúlni, nem érdekel,
hogy erősebb vagy, akkor is kitekerem a nyakadat. - fenyegettem
meg, mert féltem, hogy még a végén valamit tönkre tesz vagy
csak szimplán ellop.
-
Jó-jó nyugi. Nem fogok semmihez sem nyúlni, de azért megnézném,
hogy te azzal a kemény 50 kilóddal hogyan is tekered ki a
nyakamat. - mondta nyugtatásképp de a mondat végén mégis
elnevette magát.
-
Vigyázz a szádra, mert még a végén el találom szólni magam –
vágtam vissza, majd kinyitottam neki az iroda ajtaját. Erre már
nem tudott mit válaszolni, biztos érezte, hogy minden egyes szót
komolyan gondoltam. Miután Derick bement, becsuktam mögötte az
ajtót, majd mintha mi sem történt volna vissza álltam a pult
mögé dolgozni. Csak pár perc telt el azóta, hogy ismét
nekiláttam a munkámnak, mikor két egyenruhás férfi lépett be
az üzletbe. Az egyikőjük idősebb volt úgy 51-52 éves, haja
rövid és ősz, arca pedig kissé ráncos, de mégis aranyos. A
másik fiatalabb talán 28-29 éves, haja sötétbarna és csak úgy,
mint a társának rövid... Miután becsukódott mögöttük az ajtó
körbepillantottak, majd mikor észrevettek elém sétáltak.
-
Jó Napot kívánok! Miben segíthetek? – kérdeztem kedvesen,
hangomba némi kíváncsiságot csempészve, mikor elértek hozzám.
-
Önnek is kisasszony! - köszönt vissza az idősebbik férfi –
Kérdezhetnék öntől valamit?
-
Természetesen. Miben segíthetek? – kérdeztem ismét, várakozón
tekintve rá.
-
Azt szeretném tudni, hogy nem-e látott erre szaladni egy fiút!?
Nagyából egy idős lehet önnel, fekete hajú és úgy 180 cm
magas. Fekete nadrágot, fehér pólót és szürke cipzáros
pulóvert viselt. – magyarázta az idősebbik férfi. Pár
pillanatig gondolkodtam, vagyis csak úgy tettem, mintha
gondolkodnék, majd határozottan válaszoltam neki.
-
Nem... Sajnos nem láttam. De szabad tudni, hogy mért keresik? –
kérdeztem kíváncsian, mert bár Derick azt elmondta, hogy épp
üzleteltek, de azt nem, hogy mivel.
-
Maradjuk annyiban, hogy Ő és a társai törvénytelen üzleteket
folytatnak más emberekkel. De kérem, próbáljon meg emlékezni.
Biztos, hogy nem látta? – kérdezte ismét tekintetét rám
szegezve, mintha tudná, hogy hazudok neki.
-
Igen biztos! De ha látom őt, akkor azonnal szólok önnek. –
válaszoltam kicsit felszültebben és csak reménykedni mertem
abban, hogy nem hallotta meg hangon árulkodó csengését.
-
Jól van. Azért köszönjük a segítséget. Viszontlátásra
kisasszony!
-
Viszontlátásra Uram!
-
Szia! – köszönt a fiatalabbik férfi is, majd társával az
oldalán kilépett az üzletből. Miután mind a ketten elhagyták a
bolt területét meg könnyebbülten sóhajtottam egyet, majd
bementem az irodába,
hogy szóljak Derick-nek.
-
Elmentek! Remélem örülsz?! Segítettem neked, bár nem tudom,
hogy mért. Meg sem érdemled. – mondtam neki keményen. Utálok
hazudni, főleg hivatalos személyeknek és régen ezt ő is nagyon
jól tudta.
-
Igen drága Claire örülök. – válaszolta Der-ck, majd kilépett
mellettem az ajtón.
-
Remélem nem nyúltál semmihez sem, mert nem szeretnék miattad
felelni a főnököm előtt..
-
Nyugi, nem nyúltam semmihez sem és ha akarod, akár le is
ellenőrizheted.
-
Jól van. Hiszek neked, bár nem biztos, hogy kéne. Azonban nekem
most vissza kell mennem dolgozni. Ha akarsz még maradhatsz pár
percet, de csak is a biztonság kedvéért aztán, hogy utána hova
mész, nagyon nem érdekel, de kérlek, hogy amíg itt vagy próbálj
meg viselkedni, mert ez egy könyvesbolt, ahova vásárlók is
szoktak járni. – mondtam neki, majd rá se nézve visszamentem az
irodába az új könyvekért, melyeket ma hoztak. Épp a polcok
között kutakodtam, hogy rendet rakjak a könyvek közt, mikor az
ajtó feletti kis csengő ismét megszólalt ezzel jelezve nekem,
hogy vendégem jött. Gyorsan lepakoltam azokat a könyveket, melyek
épp a kezemben voltak, majd a pult mögé sétáltam, hogy
fogadhassam a vásárlókat.
-
Szia! Miben segíthetek? – Kérdeztem kíváncsian az előttem
álló lánytól.
-
Szia! Egy könyvet keresek cím szerint a Rómeó és Júliát.
-
Úh... Kötelező? – kérdeztem együtt érző hangon. Sajnáltam
szegény lányt, mert ugyan imádok olvasni, de a kötelezőkkel
mindig meggyűlik a bajom, valahogy sosem olyan, amit én is
szeretek.
-
Igen. Hétfőre ki kell olvasnom.
-
Értem. Az ajtótól jobbra lévő oszlop 4. sorában megfogod
találni. Ott van az össze Shakespeare könyvünk. Esetleg
segítsek?
-
Nem... Azt hiszem boldogulok egyedül is.- mondta, majd sarkon
fordult és elindult abba az irányba, amerre az előbb mondtam
neki.
-
És önnek segíthetek? – Kérdeztem kedvesen az épp soron
következő idős hölgytől.
-
Tulajdonképen igen! A fiamnak szeretnék könyvet venni. Valamilyen
háborúsra gondoltam, mert azokat nagyon szereti. Esetleg tudnál
ajánlani ilyet?
-
Persze ez csak természetes. Kérem várjon egy percet, gyorsan
hozok ide önnek párat, hogy választani tudjon.
-
Köszönöm kedvesem.
-
Nem tesz semmit asszonyom. Egy pillanat és jövök – mondtam a
néninek, majd a bolt azon részére siettem, ahol az ilyen
kategóriájú könyveket szoktuk tartani. Pár perc elteltével
pedig már négy olyan könyvel a kezemben mentem vissza a nénihez,
melyről azt gondoltam, hogy megfelel a hölgy elvárásainak.
-
Itt
is volnék. Hoztam önnek négy könyvet. Ezek tudnám ajánlani,
bár ha választani kéne akkor leginkább ezt a Ken Floett által
írt Hat nap múlva telihold című könyvet tudnám ajánlani. Ez a
II. világháború idején játszódik és ha a fia tényleg szereti
a háborús könyveket akkor ez is tetszeni fog neki.
-
Jól van kedvesem, akkor ezt kérném.
-
Rendben - válaszoltam neki, majd a pulthoz sétálva a könyvet
beleraktam egy táskába. Miután a hölgy is fizetett megköszönte
a segítségem, majd elment.
-
Meg is vagyok. Akkor ezt kérném – mondta a fiatal lány, aki az
előbb még Shakespeare könyvei között keresgélt.
-
Nagyszerű. Add ide, berakom egy táskába.
-
Ó nem, nem szükséges itt az iskolatáskám, majd abba berakom.
-
Jól van akkor ez 7 dollár lesz.
-
Tessék a többit pedig nyugodtan tartsd meg. Köszönöm, hogy
segítettél.
-
Szívesen, hisz ez a dolgom. Szia
-
Szia – köszönt ő is, majd elment. Ezután én gyorsan
visszamentem a dolgomra, hogy végre befejezzem azt, amit elkezdtem.
Pár perc volt mindössze az, míg nyugodtan pakolászhattam, mert
egyszer csak valaki megkopogtatta a vállamat. Hátra néztem és
meglepetten vettem észre, hogy Derick volt az.
-
Mit szeretnél? – Kérdeztem kíváncsian
-
Csak szólni akartam, hogy elmegyek.
-
Jól van – válaszoltam kicsit sem kedves hangnemben, majd nem is
törődve vele igazán, tovább pakoltam a temérdek könyv között.
-
Na Claire... Ne légy már ilyen. Régen sem voltál ilyen és most
sem vagy, ismerlek.
-
Aha. Régen tényleg nem voltam ilyen, de te sem. Amúgy pedig
annak, hogy ismertél már vagy 5 éve. Azóta nagyon sok minden
megváltozott, akkor lehet, hogy jóban voltunk, de már nem. És ez
valljuk be nem miattam van, hanem miattad.
-
Mi? Miattam?
-
Igen Derick jól hallottad, miattad!
-
És mégis mért ha szabad kérdezni?
-
Mert megváltoztál. Hirtelen már nem voltunk számodra fontosak,
sem én, sem Sara, se a többiek a bandából. Elhagytál minket,
hogy csatlakoz Lukasékhoz.
-
Igen... Ebben igazad van.
-
Na látod. És kérlek most már menj, épp eleget rontottad már
így is a levegőmet.
Csak
azt nem tudom, hogy eddig is mért segítettem neked.
-
Talán, a régi barátságunk emlékére. – motyogta maga elé
-
Meglehet, de kérlek most már menj. Még sok dolgom van.
-
Hát jó. Azért, örülök,
hogy ismét találkoztunk. – mondta, majd egy kicsit közelebb
lépett hozzám. – Még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy
segítettél Törpilla. – a végét szinte már csak suttogta,
majd válaszom meg sem várva elhagyta a boltot. Percekkel később
én még mindig ugyan abban a helyzetben álltam, mint mikor Derick
elment. Nem tudtam vagyis inkább nem bírtam felfogni azt, amit az
imént mondott. Törpilla még mindig ez járt a fejemben, az utolsó
szava. Istenem de rég volt már. Régen midig így szólított.
Sok-sok évvel ezelőtt, mikor még jóban voltunk és számítottunk
neki. Sajnos ez ma már nincs így. Elhagyott minket csak azért,
hogy Lucassal és a bandájával rosszabbnál-rosszabb dolgokat
vigyen végbe. Ha még mindig velünk lenne és nem a drog és az
alkohol töménytelen fogyasztása lenne számára fontos, akkor
most nem tartanánk ott ahol és ő még mindig a barátunk lenne.
De mi nem kellettünk neki, nem voltunk elég jók. Csak azt
sajnálom, hogy erre az egész hercehurcára ráment a barátságunk
is. – Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal a fejemben folytattam
a munkámat, majd miután végeztem ránéztem az órára, ami
negyed hetet mutatott. Ekkor felidéztem magamban Carmen szavait,
melyeket nem sokkal azelőtt mondott, hogy elment.
„Kivételesen még azt sem bánom ha ma hamarabb zársz...” Jajj
Istenem nem tudom, hogy mit tegyek?! Már csak háromnegyedóra van
zárásig, de én nem bírom. Dericnek sikerül felbolygatnia az
napomat. Nem igaz! Mért kellett neki megjelennie, vagy épp rossz
helyen lenni-e rossz időben? Mért gondolok rá ennyit? Hisz még
csak beszélni sem szoktunk. Sőt az elmúlt pár évben még az is
csodának számított, hogyha köszöntünk egymásnak, akkor most
mért? Nem értem, de úgy érzem, hogy nekem most muszáj lesz
friss levegőt szívnom és haza mennem, mert ha egy perccel is
tovább kell itt maradnom és biztos, hogy megőrülök. –
gondoltam magamban, majd mit sem törődve azzal, hogy még nincs
zárás idő, összeszedtem a cuccaimat, felvettem a kardigánomat,
kikapcsoltam a számítógépet, a kasszából kivettem a pénz,
amit aztán beraktam a széfbe, majd leoltva magam után a
villanyokat, bezártam az üzletet és elindultam haza felé. Kint
eléggé hűvös volt, bár nem is tudom, hogy mit is vártam, hisz
még csak április eleje van, ilyenkor még nincsenek 30 fokok
napközben, hogy jó idő legyen... Igazam volt a friss levegő
tényleg jótékony hatással volt rám.
-
Sziasztok! – köszöntem hangosan, mikor hazaértem, ezzel
családom tudtára adva, hogy megérkeztem.
-
Szervusz kincsem. Milyen volt a napod és ami a legfőbb, hogy mért
ilyen későn jöttél haza? –
kérdezte hangosan anyám
valahonnan a konyha irányából.
-
Szia anya! A napom egész jó volt, bár kissé zagyva. Amúgy pedig
azért csak most jöttem, mert Tony a főnököm kisfia
megbetegedett és nem volt aki vigyázni tudott volna rá, ezért
Carmennek haza kellett mennie én pedig, hogy segíteni tudjak neki
egy kicsit elvállaltam a műszakját, így el tudott menni. –
válaszoltam anyám kérdésére, már a konyha ajtajában állva.
-
Apa és Taylor merre vannak? – kérdeztem kíváncsian, mert sehol
sem láttam a őket.
-
Apád a dolgozószobájában, Taylor pedig Lizzy-nél.
-
Oké... Akkor én most felmegyek apához, beköszönök neki is,
aztán pedig átmegyek a szobámba, ott megtalálsz ha kellenék –
mondtam anyának, majd gyorsan
felszaladtam
az emeletre, hogy apának is köszönni tudjak. Mikor felértem a
dolgozószoba
elé illedelmesen bekopogtam, majd miután apám válaszolt
benyitottam.
-
Szia apa – köszöntem neki, majd mellé sétáltam és egy apró
puszit nyomta arcára.
-
Szia kicsim! Mit szeretnél? – Kérdezte mosolyogva
-
Igazából semmit sem, csak beszerettem volna köszönni neked is.
Aztán úgy is tanulnom kell szóval nem is zavarlak tovább. Jó
éjt apa.
-
Neked is kicsim és jó tanulást
-
Köszi – mondtam, majd sarkon fordultam, kimentem a dolgozóból
és elindultam a szobám irányába. Mikor beléptem az ajtón
elöntött a nyugalom érzete. Ha eddig a levegőn nem sikerült
kellőképp lenyugodnom a ma délután történtek után, akkor most
sikerült. Ezt szeretem annyira a szobámban, hogy ténylegesen
engem tükröz és hogy bármikor képes arra, hogy lenyugtasson. Az
összhang és a hangulat, mely erősen jellemző rá képes teljesen
ellazítani. Miután végre sikerül teljesen lenyugodnom,
lepakoltam a cuccaimat, majd a CD-lejátszóhoz siettem és
kapcsoltam be magamnak egy kis zenét. Ezután előszedtem a
tankönyveimet és neki láttam a tanulásnak. Először a törit
néztem át, majd az irodalmat és az angolt. Már jócskán este
volt, mikor végeztem az összes leckémmel, de nem bántam, mert
nem éreztem magamat fáradtnak. Gyorsan összepakoltam a
könyveimet, majd lementem a konyhába vacsorázni. Mikor végeztem
az evéssel felmentem a fürdőszobába zuhanyozni. Nagyon jó érzés
volt a forró víz alatt állni, teljesen ellazított. Nem
tetveztem, hogy sokáig fürdök, de így is majd’ félórán á
folyattam a vizet megállás nélkül. Mikor már úgy éreztem,
hogy elég volt elzártam a csapot, kiszálltam a zuhanyzófülkéből
és gyorsan megtörölköztem, majd visszamentem a szobámba,
felvettem a pizsimet és bebújtam az ágyba. Először nem jött
álom a szememre, majd kis idő elteltével és némi gondolkodás
után végre sikerül átlépnem a valóéletből az álmok
mezejére.
Reggel
az ébresztőm csörgésére ébredtem. Nem volt semmi kedvem sem
felkelni, de mivel nem akartam elkésni a suliból jobbnak láttam,
ha kikelek az ágyból. Miután kiszálltam a jó meleg takaróból
rögtön a fürdőbe mentem, hogy megmossam az arcomat, annak
reményében, hogy attól talán egy kicsit felébredek. Ahogy a
hideg víz meleg bőrömhöz ért, azonnal frissebbnek éreztem
magamat. A hideg mindig is ilyen hatással volt rám. Felébresztett,
bár ezt sosem bántam, főleg ilyenkor, mikor legszívesebben a
sulit és a korán kelést is a pokolra kívánnám. Mikor már
kellően fittnek éreztem magamat elzártam a csapot, majd
megtöröltem az arcomat és bementem a gardróbomba, hogy ruhát
válasszak magamnak a mai napra. Nem gondolkoztam sokáig sőt...
Egyszerűen csak elővettem egy fekete csőnadrágot és hozzá egy
citromsárga tunikát választottam. Gyorsan felöltöztem, majd
elővettem egy táskát, elpakoltam a könyveimet és füzeteimet,
majd a további szükséges dolgokat, amik a suliba kellhetnek. Mikor
végeztem visszamentem a fürdőbe, hogy kicsit rendbe hozzam
magamat. A hajamat kifésültem, majd felkötöttem és kicsit ki is
festettem magamat. Mikor végeztem ránéztem az órára, ami fél
nyolcat mutatott. Remek, még épp időben vagyok- gondoltam
magamban, majd fogtam a táskámat és lesiettem a földszintre. Már
épp lépcső aljánál jártam, mikor hirtelen neki mentem valaminek
vagyis inkább valakinek.
-
Hova-hova ilyen sietősen? - kérdezte apám álmoskás hangon.
-
Suliba – válaszoltam egyszerűen, majd kikerülve őt bementem a
konyhába, hogy gyorsan megreggelizzek. Mivel nem voltam igazán
éhes, de azt sem akartam, hogy üres gyomorral menjek el itthonról
elővettem a szekrényből egy müzli szeletett és azt kezdtem el
enni, mikor végeztem vele kidobtam a papírját és gyorsan az
előtérbe rohantam, hogy felvegyem a cipőmet.
-
Elmentem, délután jövök – kiáltottam fel szüleimnek az
emeletre, majd válaszukat meg sem várva kiléptem az ajtón és
elindultam a suli irányába. Út közben nagyon sokat gondolkodtam,
főként a tegnap történtekről. Sosem hittem volna, hogy valaha
az életben beszélek még vele. Még most is alig hiszem el, hogy
emlékszik. Emlékszik a nevemre, melyen csak ő szólított.
Emlékszem még egészen kislány koromban kaptam tőle ezt a nevet.
2003.
04. 12. /szombat/
-
Te leszel a törpilla én pedig a törperős – mondta Derick,
miközben a Hupikék törpikék című mesét néztük a Tv-ben.
-
Nem! Szerintem te inkább az okoska vagy. Te is mindig okoskodsz
csak úgy, mint ő. Nincs igazam? – kérdeztem viccelődve, bár
ősszintén szólva egy csepp igazság sem volt abban, amit az imént
mondtam. Sőt...
-
Mi? Nem! Ez kikérem magamnak, én egyáltalán nem vagyok olyan,
mint az az okoskodó szamár. – mondta durcásan és tüntetőleg,
még a kezeit is karba tette és hátat fordított nekem. - Én erős
vagyok épp úgy, mint törperős. Vagy te nem így gondolod? –
kérdezte felháborodottan.
-
A-a – válaszoltam neki játékosan – Egyáltalán nem vagy
erős, szerintem még én is simán megvernélek – hangom
határozott volt, mégis bizonytalan.
-
Tényleg így gondolod? – kérdezte most már felém fordulva, egy
ördögi mosollyal ajkain.
-
Igen így!
-
Oké! Te akartad. – mondta, majd kicsit közelebb lépett hozzám
és elkezdett csikizni. Nagyon jól tudta, hogy hol vagyok csikis és
ezt ki is használta.
-
Ne..neh... Derick... Kérlek Ne... Hagy abba! – kértem őt, a
nevetéstől elfulló hangomon.
-
Nem. Addig nem, míg bennem ismered, hogy én vagyok az erősebb.
-
Okh...Oké. Igazad van te vagy az erősebb, de most már léci hagyj
békén, mert még a végén megfulladok. Kérlek! – kértem őt
még egyszer, de mindhiába. Csak nem engedett.
-
Oké, de lenne itt még valami.
-
És mi?
-
Okoska vagy Törperős?- kérdezte felhúzott szemöldökkel, mélyen
a szemembe nézve. – Előre szólók, hogy csak egy jó válasz
van, ha nem jót mondasz megint megcsikizlek. – Hangja
figyelmeztető volt, mégis kedves, de mindez nem is érdekelt, mert
nagy szerencsémre, hacsak pár pillanatra is de abbahagyta a
csikizésem.
-
Jó-jó. Oké. Nyertél. Törperős vagy. Most már jobb? –kérdeztem
szemrehányóan
-
Sokkal – válaszolta elégedetten, majd visszaült a helyére.
Istenem
de régen is volt már. Több, mint öt év telt el azóta és még
csak álmomban sem hittem volna, hogy emlékezni fog. Annyira
elmerengtem a gondolataim között, az emlékek világában, hogy még
azt sem vettem észre, hogy megérkeztem az iskolához. Mikor beértem
azonnal az osztályomhoz siettem, majd belépve az ajtaján a
padomhoz sétáltam, ahol kedvenc barátnőm már türelmetlenül
várt rám.
-
Szia Sara – köszöntem barátnőmnek, miután leültem a
helyemre.
-
Szia neked is. Mizujs? – kérdezte kíváncsi hangom.
-
Semmi érdekes. Unalom, unalom és még több unalom. Veled?-
kérdeztem most én tőle. Valahogy nem volt kedvem most elmesélni
neki a tegnap történteket, mert így is eléggé megrémiszt a
tudat, hogy egyfolytában arra a marhára gondolok, holott
össz-vissz pár mondatok beszéltünk.
-
Hááát... Azon kívül, hogy... – kezdte el mondani sejtelmes
hangon, de hirtelen abba hagyta.
-
Hogy? – kérdeztem vissza, mert nagyon kíváncsivá tett.
Tapasztalatból tudom, hogy csak akkor szokott ilyen lenni, mikor
valami olyan dolog történik vele, ami tényleg érdekes.
-
Peter randira hívott. – újságolta nagy mosollyal ajkain.
-
Komolyan? – kérdeztem meglepetten
-
Igen. Este moziba megyünk. Jajj Claire, el sem tudod képzelni,
hogy most milyen boldog vagyok. – mondta, majd örömében, olyan
szorosan megölelt, hogy szinte levegőt sem kaptam.
-
Hidd el Sara. El tudod képzelni. De léci ne szoríts ilyen érősen,
mert még a végén eltöröd a
csontjaimat – kértem drága
barátnőmet elhaló hangon, mert már nem kaptam levegőt.
-
Upsz, bocsi. Csak annyira boldog vagyok.
-
Uh... Semmi gond csak már levegőt sem kaptam- nyugtattam
megkönnyebbült hangon, miután elengedett. Ezután sajnos már nem
volt több időnk beszélgetni, mert be jött a tanár és elkezdte
az órát, aminek szinte meglepően gyorsan vége is lett. Mire
észhez kaptam, már rég túl voltam a matekon, a törin, a föci,
a bioszon és a magyaron is. Már csak akkor eszméletem fel, mikor
kicsengettek az utolsó órámról és Sara-val az oldalamon l nem
indultam a könyvesbolt irányába, hogy Carmennek vissza tudjam
adni a kulcsot. Hallottam, hogy Sara mellettem csacsog valamit a ma
estéről, meg Peter-ről és a moziról, de most nem tudtam rá
figyelni, sőt. Egyszerűen semmi másra sem. Még mindig Dericken
járt az eszem, csak azt nem értettem, hogy mért.
-
Claire! Figyelsz te rám egyáltalán?- kérdezte kétkedő hangom
barátnőm, már vagy negyedszerre, ezzel visszarántva gondolataim
világából.
-
Mi? Mit is mondtál? - kérdeztem vissza zavartan, kicsit
szégyelltem magamat azért, hogy ő itt ecseteli nekem a
boldogságát és hogy miket tervez még ma estére én pedig nem is
figyelek rá.
-
Claire, mi van ma veled? – Sara hangja számon kérő volt és
egyben értetlen. Tudtam, hogy most
már ideje lenne elmondani neki
a tegnap történteket, de nem tudtam, hogy-hogy kezdjek bele.
-
Tudod... Tegnap délután történt valami vagyis nem tudom... Tony
a főnököm fia megbetegedett, ezért Carmennek haza kellett mennie
én pedig, hogy segítsek neki elvállaltam a műszakját, ezért is
van nálam a kulcs, mert én zártam a boltot, de mindegy ez most
nem is lényeges. Szóval miután Carmen elment én neki láttam a
munkának, de kis idővel később valaki befutott az üzletbe aki
nem más volt, mint Derick.
-
Derick? Milyen Derick? – kérdezte Sara némi kíváncsisággal
hangjában.
-
Walker.
-
Walker?! Már, mármint az a Walker, akit én is ismerek. A híres
nemes Derick Walker az utcátokból?
-
Igen. Ő – válaszoltam egyszerűen.
-
De hát, mit akart?
-
Azt, hogy segítsek neki.
-
Miben? – vágott szavamba hirtelen
-
Elbújni a rendőrök elől.
-
És te segítettél neki? - nem válaszoltam. Tudtam, hogy nem
tetszene neki az, amit mondok. – Na ne... Ugye nem?
-
Ugye de. Segítettem és ne kérdezd, hogy mért, mert azt én sem
tudom csak azt, hogy megtettem. Ja és azt majd’ elfelejtettem,
hogy még hazudni is hazudtam a kedvéért és nem is akárkinek,
hanem a rendőrségnek.
-
MIII??? Ugye ez most csak vicc? – kérdezte hitetlenkedve legjobb
barátnőm.
-
Nem Sara nem az, de kérlek erről senkinek egy szót sem.
-
Jól van oké, ez csak természetes, de akkor is. Alig hiszem el.
-
Én is – értettem vele azonnal egyet. – De képzeld, egy
valamire rájöttem.
-
Igen? És mire?
-
Arra, hogy még mindig emlékszik ránk, vagyis a velünk eltöltött
idejére.
-
Ezt honnan veszed? – Kérdezte kíváncsian
-
Onnan, hogy mielőtt elment volna, gyorsan megköszönte a
segítségemet és nem azt mondta, hogy
köszönöm Claire, hanem,
hogy „Még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy segítettél
Törpilla.” Törpilla érted? Emlékszik! Régen mindig így
hívott.
-
Jajj igen, arra én is emlékszem. Ő pedig a törperős volt nem de
bár?
-
De igen – válaszoltam kérdésére, majd elnevettem magamat. Már
maga az emlék is mosolyt csalt az arcomra. Mikor megérkeztünk a
könyvesbolthoz Sara-val az oldalamon beléptem az üzletbe és
megkerestem Carment. Épp a pult mögött állt egy édes kis
gyermekkel a karjaiban, miközben egy hölgynek segített választani
két könyv közül.
-
Sziasztok lányok. – köszönt Carmen, mikor meglátott minket.
-
Szia! – köszöntünk vissza neki barátnőmmel szinte teljesen
egyszerre. - Vissza hoztam a kulcsot.
-
Óh... Nagyon szépen köszönöm Claire és azt is hogy segítettél.
Hálám jeléül ma nem kell bejönnöd, szabadnapot kapsz.
-
Jajj köszönöm szépen Carmen. Akkor én mennék is, hétfőn
jövök. – mondtam, majd elindultam a kijárat felé.
-
Várj Claire. Esetleg még tudnál segíteni egy kicsit? –
kérdezte kíváncsian Carmen – Tényleg csak egy icike-picike
szívességről lenne szó. Ez a hölgy itt Mrs. Clarke a lányának
most lesz a születés napja és mivel szeret olvasni, könyvet
szeretne neki ajándékozni. Már megnéztünk többet is, de ez a
kettő az, ami megfelelő lenne. A gond csak az, hogy Katherina nem
tud dönteni és ebben sajnos én sem tudok neki segíteni.
-
Persze, szívesen segítek. Melyik két könyvről lenne szó?!
-
A Visszanyert boldogság és a Karácsonyi égbolt.
-
Hm... Ezek közül tényleg nem olyan könnyű választani. Én
személy szerint már mind a kettőt
olvastam. Mindegyik nagyon jó
volt, de ha választani kéne akkor talán a Karácsonyi égboltot
választanám. Nekem az jobban tetszett. Jobban beletudtam élni
magamat a szereplők helyébe, de a végső döntést úgy sem nekem
kell meghoznom, azt magának kell tudnia, hogy a lánya mit szeret.
Egy apró tanácsot azonban még adnék. Csak gondoljon bele, hogy a
lánya milyen típus. Ha szereti a tragikus történeteket akkor
mindenképp a Karácsonyi égboltot ajánlanám, azonban, ha jobban
szereti a bonyodalommal teli, ám mégis boldog történeteket,
akkor a másik jobb választás lenne. Csak gondoljon bele,
próbáljon meg egy kicsit a lánya szemével látni és tudni
fogja, hogy melyiket válassza.
– ajánlottam, az előttem álló
hölgynek.
-
Nagyon szépen köszönöm a segítséget, azt hiszem már tudom is,
hogy melyiket is választom.
-
Szívesen máskor is, de ha nem bánják akkor mi most mennénk.
-
Persze menjetek csak és további szép napot lányok.
-
Köszi Carmen, nektek is. Hétfőn találkozunk. – mondtam neki,
majd kiléptem az üzlet ajtaján nyomomban drága barátnőmmel
Sara-val. - Na ha már dolgoznom sem kell, nem csinálunk valamit?
Egy kis vásárlás vagy séta a parkban?
-
Ez nagyszerű ötlet, de szerintem ma ne vásároljunk, ott a
múlthéten voltunk. Inkább menjünk el a Central parkba.
-
Menjünk – egyeztem bele azonnal, majd Sarat karon ragadva
elindultam a park irányába. Mindig is szerettem azt a helyet, mert
nagyon megnyugtató érzés ott lenni és bár így is a városban
vagyunk, de mégsem érzem azt a nyomasztó légkört, mint itt az
autók és emberek hadában. Sok emlékfűz ahhoz a helyhez, mert
bár erről még Sara sem tud, de van ott egy kisebb tisztás, ami
sok emléket és titkot őriz magában. Egy hely ahova régen mindig
kijártam és melynek létezéséről csak két személy tud. Én és
Derick. Gyerek korunkban, mikor még Derick-kel is barátok voltunk
mindig idejöttünk ki beszélgetni sőt néha napján még játszani
is.
-
Eszünk egy fagyit? - kérdezte kíváncsian Sara, ezzel kizökkentve
engem gondolataim világából.
-
Persze – válaszoltam azonnal, majd odamentünk a fagyishoz és
kértünk magunknak két-két gombóc isteni finom fagylaltot.
Ezután pedig kerestünk egy üres padot, leültünk rá és
elkezdtünk beszélgetni. Mindenféle dologról beszéltünk. A
sulitól kezdve a pasikon át egészen Sara ma esti randáig.
-
Mennyi az idő? - kérdezte barátnőm órákkal később
-
Fél hét – válaszoltam egyszerűen, miután elraktam a
telefonomat.
-
MII?? - kérdezte ijedten – Bocsi Claire, de nekem most azonnal
mennem kell, már csak egy órám van Peter érkezéséig és még a
ruhámat sem választottam ki. - mondta, majd felpattant mellőlem
és elindult haza felé.
-
Semmi gond, de akkor siess, mert még a végén elkésel –
kiabáltam még utána, miközben távolodó alakját néztem. Én
egy ideig még maradtam, de aztán sajnos sötétedni kezdett, ezért
nekem is mennem kellett. A hazafelé vezető úton nagyon sok
mindenen gondolkodtam, köztük a tegnapi napon is és arra
jutottam, hogy Derick akár mennyire is megváltozott és rossz
lett, de ő akkor is a barátom volt és ezt nem tudom csak úgy
elfelejteni.
-
Halihó
szép lány – köszöntött egy fiatal, úgy 22-23 éves csávó,
miközben elém állt. Jobbnak láttam, hogyha inkább meg sem
szólalok és csak úgy elmegyek, ezért egyet jobbra léptem, hogy
kitudjam kerülni, majd folytattam az utamat tovább, azonban most
már egy kicsit gyorsabban. Sajnos nem jött össze, mert nem telt
bele egy percbe az, hogy az illető utolérjen és karomnál fogva
vissza rántson magához.
-
Eresszen
el – kiáltottam rá, majd kezemet megpróbáltam kirántani
vasmarkai közül, de sajnos nem sikerült. Minél jobban próbáltam
szabadulni, annál jobban szorított. Kétségbe estem, nem tudtam,
hogy mit tegyek. – Segítség – kiáltottam el magam, annak
reményében, hogy valaki meghall és segít nekem, de mind hiába.
Senki sem jött segítséget nyújtani, a csávó pedig elkezdett
ráncigálni. – Segítség – Próbáltam még egyszer, de most
is hiába.
-
Ha még egyszer segítségért mert kiáltani, esküszöm, hogy
megöllek. – fenyegetett mérgesen fogva
tartóm. Nagyon
megijedtem és egyre jobban féltem. Nem tudtam, hogy mit tehetnék,
nem akarok meghalni, de azt sem hagyhatom, hogy csak úgy bántson.
Teljesen kikészültem, könnyeim potyogni kezdtek és hangosan
sírni kezdtem. – Ne bőgjél már! – Szólt rám kemény hangon
a pasi, ki épp karomat szorongatta és próbált egy fa mögé
taszítani. Egyre kevesebb erőm volt ellenállni neki. Nem tudtam
és már nem is bírtam harcolni ellene. Végül aztán sikerül
betaszigálnia a fa mögé, és mikor takarásba kerültünk egyik
kezét levette enyémről és már csak egy kézzel szorított.
Eközben másik kezével testemet simogatta mindenhol, ahol csak
érte. Azonban egy óvatlan pillanatban másik kezét is levette
enyémről, ekkor ismét elöntött a remény érzete. Mikor már
mind a két kezem szabad volt, kicsit távolabb löktem magamtól a
pasit, majd egy jól irányzott rúgással tökön rúgtam. Kezét
azonnal legbecsesebb kincséhez kapta és szinte ezzel egy időbe a
földre rogyott. Kicsit megsajnáltam, mert biztos vagyok benne,
hogy fájt neki, de jobbnak láttam ha most inkább elfutok, így
talán nem ér majd utol. –gondoltam magamban, majd elkezdtem
szaladni. Olyan gyorsan futottam, ahogy csak bírtam. A könnyeim
megállás nélkül potyogtak, de ez most valahogy nem érdekelt.
Sokkal inkább az, hogy végre kikerüljek innen. Már majdnem
kiértem a parkból, mikor hirtelen valaki elkapott a karomnál
fogva. Nagyon meg ijedtem. Számat egy kisebb sikoly is elhagyta, a
levegőt csak úgy kapkodtam és szívem vagy ötször olyan gyorsan
vert, mint általában. Féltem és szinte egész testemben
remegtem. Nem mertem hátra nézni, nem akartam látni, hogy ki az,
próbáltam szabadulni, de mindhiába. Végül erőt véve magamon
megfordultam, hogy megnézzem ki az, aki elkapott. Arcomat fogva
tartóm felé fordítottam és mikor észrevettem, hogy ki van
mögöttem hatalmas kő esett le a szívemről. Derick volt az.
Mikor szemeimbe nézett kicsit meglepődött, majd tekintete
aggódóvá vált.
-
Claire... Mi a baj? Mi történt? – Kérdezte aggódó hangon,
miközben ujjaival könnyeimet törölgette. Nem tudtam és nem is
akartam neki válaszolni. Csak biztonságban akartam magamat érezni,
ezért nem törődve Derick meglepettségével és azzal sem, hogy
még csak nem is vagyunk barátok szorosan hozzá bújtam. Úgy
éreztem, hogy most muszáj közel lennem hozzá, hogy biztonságba
érezzem magam és hogy ne essek nyomban össze.
-
Ssss... – csitított kedvesen, miután a meglepettségből
„felébredve” szorosan magához húzott. Nagyon jó érzés volt
a biztonságot nyújtó karjai közt lenni. Egy kis ideig még azt
is elfelejtettem, ami nem sokkal ezelőtt azzal a mocskos alakkal
történt. Vajon mi történt volna, ha nem tudok elszabadulni? Mit
tett volna? Megerőszakol? Komolyan gondolhatta, hogy megöl? –
Annyi kérdésem van, de választ egyre sem kapok... Csak álltam
ott Őt ölelve, miközben megpróbáltam megnyugodni. Szerencsére
nem kellett sokat várnom a nyugalom érzetére hamarosan úrrá
lett rajtam, amit részben Derick-nek köszönhetek, aki szótlanul,
anélkül, hogy kíváncsiskodna, karjaiban tartott és
megvigasztalt. – Mi történt Claire? – kérdezte Derick
kicsivel később, mikor már hazafelé sétáltunk.
-
E..Egy pa.. srác megtámadott. Go..gondo.. gondolom meg akart
erőszakolni. – válaszoltam neki akadozva, még mindig sírós
hangon. Bár már biztonságban vagyok, távolt attól a szeméttől,
még sem tudok teljesen megnyugodni, úgy érzem, hogy a félelemtől,
szívem mindjárt kiugrik a helyéről.
-
Hogy micsoda? – Kérdezte döbbenten Derick.
-
Jó..Jól hallottad. Eredetileg Sara is velem volt. Egész nap a
parkban voltunk, de aztán neki el kellett mennie haza én pedig úgy
gondoltam, hogy maradok még egy kicsit. Tehát ott maradtam
egyedül, aztán mikor elkezdett sötétedni úgy gondoltam, hogy
elindulok haza én is, de nem jutottam messzire, me... mert az a
...a szemét beállt elém. Először megpróbáltam őt kikerülni,
sikerült is, de karomnál fogva visszarántott magához. Aztán
megpróbáltam elszabadulni tőle, de minél jobban mozogtam, annál
szorosabban tartott. Utána megpróbáltam segítségért kiáltani,
de senki sem segített, majd mikor ugyanezt még egyszer megtettem
megfenyegetett, hogy megöl. Aztán már nem volt erőm és végül
szinte már hagytam magam. Utána belökdösött egy fa mögé és
tapogatni kezdett, de szerencsémre kezeit levette enyémekről így
eltudtam lökni magamtól, aztán mivel már más nem jutott az
eszembe csak úgy szimplán tökön rúgtam, majd elszaladtam és
végül neked mentem. Röviden ennyi lenne a történet. –
miközben meséltem, hangom itt-ott megremegett, sőt néha még el
is csuklott, de nem bántam, mert jól esett, hogy elmondhattam
valakinek a történteket.
-
Sajnálom Claire – mondta Derick együtt érző hangon és most
éreztem, hogy teljesen őszintén beszél.
-
Nem a te hibád. – sóhajtottam végül. – Ezen már úgy sem
változtathatunk.
-
Ebben igazad van – mondta, majd hirtelen megállt és szembe
fordított magával. – Ahogy a múlton sem – ezt a pár szót
úgy ejtette ki a száján, hogy közben mélyen a szemebe nézett.
Volt egy olyan érzésem, hogy ezzel utalni akar valamire, de sajnos
nem értettem, hogy mire.
-
Igen – helyeseltem én is, még mindig a szürkéskék tekintetébe
mélyedve. Meghitt pillanat volt, az egyszer biztos. Egy olyan
pillanat, mely olyan érzéseket keltett életre bennem, mint még
soha. Ez egy tökéletes pillanat volt, melynek legszívesebben
sosem vetettem volna véget, azonban úgy vettem észre, hogy ezt
más nem így gondolja. Megszólalt a telefonom, ezzel tönkre vágva
a pillanat varázsát. – Bocsi – mondtam Derick-nek
bocsánatkérően pillantva rá.
-
Semmi gond. Vedd csak fel, biztos fontos – mondta megértő
hangon, majd pár lépéssel arrébb sétált.
-
Mond! – Hangom idegesen csengett, bár ennek miértjére még én
sem tudtam a választ.
-
Na mi van húgi?! Ki húzott fel ennyire?
-
Senki Tay, mondd mit szeretnél!? – szóltam rá kissé
idegesebben a kelleténél.
-
Nyugi húgi, nem kell leharapni a fejem. Csak azt akartam
megkérdezni, hogy mikor érsz haza. Lizzy itt van és szeretne
beszélni még veled, de sajnos hamarosan mennie kell.
-
Óh... Lizzy ott van nálunk? – kérdeztem meglepetten, most már
sokkal nyugodtabb hangnemben.
-
Igen. Szóval? Mikor jössz?
-
Már itt vagyok az utcánkban. Két perc és otthon vagyok. –
válaszoltam bátyám kérdésére, majd el sem köszönve tőle
megszakítottam a vonalat, a telefont pedig zsebre tettem.
-
Haza kell menned? – Kérdezte kíváncsian Derick, hangjában nemi
szomorúsággal, mikor odasétáltam hozzá.
-
Igen. Lizzy a bátyám barátnője ott van nálunk és beszélni
szeretne velem, de sajnos hamarosan neki is haza kell mennie
szóval... – hagytam függőben a mondatot tudván, hogy úgy is
megérti.
-
Hát jó... Akkor szia és jó éjszakát Törpilla. – mintha a
végén egy kicsit elmosolyodott volna, bár
ebben nem lehetek
biztos, ilyen sötétben pedig aztán pláne.
-
Neked is törperős – válaszoltam neki mosolygós hangon, szám
szélében egy apró mosollyal, majd gyorsan megöleltem őt és
elindultam haza felé.
-
Sziasztok – köszöntem hangosan családomnak, mikor beértem a
házba.
-
Szia kicsim, milyen volt a napod?
-
Nagyszerű! Ma nem kellett dolgoznom, ezért Sara-val egy kicsit
kimentünk a parkba. Remélem nem baj, hogy ilyen későn értem
haza úgy, hogy nem is szóltam csak olyan jól elvoltunk, hogy az
idő szinte csak úgy elrepült. – meséltem anyámnak, azt a
bizonyos incidenst kihagyva, ami azután történt, hogy Sara
hazament. Nem akartam elmondani neki, mert nem szerettem volna
feleslegesen felidegesíteni őt, így is eleget aggodalmaskodik,
néha még ok nélkül is.
-
Ennek örülök, de mond csak mi a baj? – kérdezte hirtelen
anyám. Először nem tudtam, hogy mért kérdezi ezt, majd pár
pillanatnyi gondolkozás után leesett. Hát persze a szemem... –
gondoltam magamban. Nem akartam elmondani neki a történteket ezért
végül úgy döntöttem, hogy gyorsan elterelem a figyelmét.
-
Semmi baj sincs anya! Lizzy itt van még? – kérdeztem hirtelen
ezzel másra terelve a szót.
-
Igen kincsem. A bátyád szobájában megtalálod- mondta anya egy
apró mosollyal ajkain.
-
Akkor én megyek is, még beszélnem kell vele. – mondtam anyának,
majd gyorsan felszaladtam az emeletre, meg sem állva egészen Tay
szobájáig. Mikor az ajtóhoz értem illedelmesen bekopogtam, majd
benyitottam. Tay és Lizzy épp egymás szájának tanulmányozásával
voltak elfoglalva. Pedig tudták, hogy ott vagyok, de ők még sem
zavartatták magukat.
-
Khm... Khkhkhm... – „köhögtem” hogy végre észrevegyenek,
de ők még mindig nem figyeltek rám.- Ha végeztetek a biosszal
léci szóljatok. A szobámban leszek ha kellenék. – mondtam
nekik most már kissé mérgesen.
-
Hé húgi, nyugi. Várj! – Szólt utánam drága bátyám, épp
mikor kiakartam nyitni az ajtót.
-
Igen?
-
Először is bocsi, az előbbiekért – kezdte szégyenlősen
Lizzy, majd folytatta – Másodszor pedig... Az unokatesóm,
holnapra szervez egy kisebb bulit. Haverok, meg ilyesmi. Én és a
bátyád is megyünk, esetleg nincs kedved eljönni velünk? –
kérdezte kíváncsian Lizzy.
-
Jól hangzik, de azért lenne egy kérdésem. Sara is jöhet? Csak
mert tudod én ott rajtatok és Hilary-n kívül senkit sem ismerek
és gondolom, ti ketten úgyis egymással lesztek elfoglalva,
Hilary- nek pedig szintén ott lesznek a barátai szóval...
-
Óh, hát persze. Felőlem Sara is jöhet, most egyel több vagy
kevesebb, nem tök mindegy? –tette fel a költői kérdést leendő
sógornőm.
-
De igen szívem, igazad van- válaszolta szerelme kérdésére
bátyám, majd közelebb hajolt hozzá és megcsókolta őt. Ekkor
jött el az a pillanat, mikor úgy gondoltam, hogy ideje lelépnem,
ezért egy gyors „Sziasztok” után, kijöttem bátyám
szobájából és átmentem a sajátomba. Beérve azonnal becsuktam
magam mögött az ajtót, majd hátamat nekidöntve lecsúsztam a
padlóra és sírni kezdtem. Összezavarodottnak éreztem magamat.
Nem értettem semmit sem, se az érzelmeimet, se gondolataimat. Sok
volt nekem ez egy napra. Először az a szemét, majd Derick és az
érzelmeim. Nem tudom, hogy mi van velem. Úgy érzem most, hogy
Derick ismét belépett az életembe minden megváltozott, pedig
egyáltalán nincs így. Mindegyikőnk éli a kis életét távol
egymás tárasságától. – gondoltam magamban, bár már ez az
egy gondolat foszlány is mélyen érintett. Bőgni akartam, kiadni
magamból azt a feszültséget, mely bennem van és végre
megnyugodni. Milyen jó lenne, ha minden olyan lenne mint régen.
Gyereknek lenni, nem érteni semmit és játszani addig, míg
szusszal bírjuk. Félórával később nagy nehezen összeszedtem
magamat, felkeltem a földről, lezuhanyoztam és bebújtam az
ágyba.
Reggel,
kissé kómásan, de mégis vidáman keltem ki az ágyból. A tegnap
este történtek ellenére is jól éreztem magamat. A boldogságom
szintje csaknem az eget súrolta és ezt nem csak én vettem észre,
hanem a többiek is. Anya, apa és még drága bátyám is értetlenül
állt a dolgok hátterében, nem értve semmit sem. De ez nekem most
nem számított fő, hogy boldognak éreztem magamat. A délelőtt
folyamán telefonon beszéltem Sara-val és kifaggattam a randin
történtekről. Minden apró kis részletet tudni akartam, aztán
miután mindent megbeszéltünk, megkértem, hogy este jöjjön el
velem bulizni Hilery-hez. Azonnal bele egyezett mondván, hogy már
úgy is régen rúgott ki a hámból. Az idő hihetetlen sebességgel
szárnyalt, mert egyik pillanatról a másikra, hirtelen csak azt
vettem észre, hogy Sara-val az oldalamon épp a gardróbomban állok,
azon gondolkodva, hogy mit vegyek fel a bulira. Sara ruhája már meg
volt egyedül én voltam az aki képtelen volt dönteni. Több, mit
félórán át törtem azon a fejem, hogy vajon mit vegyek fel, de
sajnos sehogy sem jutottam egyről a kettőre. Végül drága
barátnőm oldotta meg, az ideiglenes ruha krízist. Kitaszigált a
gardróbomból, majd ő vissza ment és pár perc elteltével egy
rózsaszín denevérujjú felsővel és egy farmer szoknyával tért
vissza.
-
Ezt vedd fel – parancsolt rám tettetett szigorral hangjában. –
Ez tökéletes lesz. Veszel fel hozzá egy balerina cipőt és még
a lábad sem fog megfájdulni. Itt a fülbevalód is, ez amúgy is
illik ehhez az összeállításhoz.
-
Igen is anyuci - mondtam vékonyka hangon, úgy mintha egy ötéves
kislány lennék.
-
Csajszi, komolyan mondom, hogy nem értelek. Mi van veled? Ma totál
be vagy zsongva. Esetleg történt valami érdekes, amiről én
nem tudok? – Kérdezte gyanakvó hangnemben drága barátnőm.
-
Majd később elmesélem. – mondtam neki kicsit feszültebben.
-
Atya Úr Isten! Tényleg történt valami! – Kiáltotta el magát,
meghallva hangom árulkodó csengését.
– Mi történt?
-
Majd holnap elmesélem, mert hosszú és hamarosan úgy is megyünk
– mondtam neki, majd a ruháimat kezembe véve bementem a
fürdőszobába, átöltözni. Miután végeztem, bele néztem a
tükörbe és meglepetten vettem észre, hogy Sara-nak ismét igaza
lett. Ez a felső és a szoknya együtt tökéletes párosításnak
bizonyult. Jobbat nem is választhatott volna.
-
Mondtam én, hogy jó lesz – hallottam meg barátnőm csilingelő
hangját, valahonnan a hátam mögül.
-
Tényleg, igazad volt. Nagyon jól néz ki. – mondtam neki én is
egy halvány mosollyal ajkaimon.
-
Na jó akkor gyere, most megcsinálom a hajadat, aztán pedig a
sminkedet és már kész is vagy – vázolta fel terveit drága
barátnőm, majd leültetett egy székre és elkezdte kivasalni a
hajamat. Mikor végzett vele elővett egy hullámcsatot, majd a
frufrumat hátra tűzte és végül de nem utolsó sorban kifestett.
Sara épp akkor tette a szempilla spirálomat, mikor drága bátyám
kopogás nélkül, csak úgy berontott a szobámba.
-
Kész vagytok már csajok? – kérdezte türelmetlen hangnemben
Tay, majd mikor ránk pillantott alig hitt a szemének. – Sara?
Claire? – bátyám hangja döbbenten csengett
-
Igen? – kérdeztük egyszer Sara-val
-
Dögösek vagytok – válaszolta egy idétlen vigyorral a képén.
-
Köszi
-
Mikor végeztek?
-
Ami azt illeti már készen vagyunk, egy perc és indulhatunk –
mondtam neki, majd gyorsan zsebre raktam a telefonomat és még
egyszer utoljára belenéztem a tükörbe. Mehetünk is.- mondtam
neki, majd mindannyian elhagytuk a szobát. Mikor leértünk a
földszintre, szóltunk anyáéknak, hogy elmegyünk, majd felvéve
a cipőinket elhagytuk a házat.
-
Gyalog megyünk? – kérdeztem értetlenül bátyámat, mikor csak
úgy elsétált a kocsi mellett.
-
Igen. Mért mit gondoltál? Hilary-ék nem laknak messze. Különben
is, nem szeretnék egész este/éjjel vizet inni... – hallgatott
el jelentőségteljesen. Tudtam, hogy ezzel mire akar célozni,
piálni akar „A kis alkesz!” – gondoltam magamban, ekkor még
nem is sejtve, hogy milyen váratlan fordulatok várnak még rám,
az éjszaka folyamán. Mikor elértük Hilaryék-hez, nagyon
ledöbbentem. Először is mert nem számítottam rá, hogy ilyen
sokan lesznek, másodszor pedig, mert pár perc alatt több
ismerőssel futottam össze, mint az elmúlt egy héten. Szinte
minden ismerősöm jelen volt köztük Deryck és a bandája is.
Lucas, Sam, Tom és Josh. Beérve a házba Tay elnézésünket kérve
magunkra hagyott, hogy megkereshesse barátnőjét. Sara és én
eközben összefutottunk Peter-rel és az egyik haverjával
Gareth-el
-
Sziasztok lányok. Hogy-hogy itt? – kérdezte kíváncsian Peter.
-
És ti? – felet kérdéssel a kérdésre drága barátnőm.
-
Csak bulizni jöttünk, Hilary- vel egy osztályba járunk és
minket is meghívott... – válaszolta azonnal Peter Sara
kérdésére.
-
Értem, amúgy Claire bátyának a barátnője hívott el minket.
Hilary és ő unokatesók – mondta most Sara mélyen Peter szemébe
nézve. Tudtam, hogy lesz itt még valami, főleg azután ami a
tegnap estén történt köztük.
-
Óh... – Peter válasza csak ennyi volt, majd közelebb hajolt
barátnőmhöz és megcsókolta őt. Nagyon édesek voltak együtt
és bevallom őszintén, hogy egy kicsit irigyeltem is ezért Sarat.
Végre van valakije, akit szerethet és aki viszont szereti őt is.
Nem tudom, hogy mennyi ideig is gondolkozhattam ezen, mikor hirtelen
meghallottam Gareth hangját egészen közel a fülem mellől.
-
Nem akarsz táncolni- kérdezte érzékien a fülemhez hajolva.
Kicsit meglepődtem, majd mikor felfogtam, hogy mit is szeretne,
azonnal válaszoltam neki.
-
Bocs, de most nincs kedvem- mondtam neki, majd ott hagytam és
bementem a konyhába, hogy igyak egy kicsit. Először úgy
gondoltam, hogy csak vizet iszok, de mikor észrevettem a pulton egy
félig üres tequilás üveget azonnal meggondoltam magamat. Nem
számított, hogy ki ivott előttem sem az, hogy illetlenség
üvegből inni, levettem a kupakot, majd egy kicsit meghúztam az
üveget. Csak pár kortyot ittam belőle, de rögtön meg is bántam
és éreztem a hatását. Sokkal jobb kedvem lett és jobban is
éreztem magam. Ezután gyorsan visszatettem az üveget a helyére,
majd visszamentem a többiekhez. Útközben összefutottam Tay-el és
Lizzy-vel is , akik épp egy másik csajjal dumáltak, de őt sajnos
nem ismertem. Mikor barátnőmékhez értem észrevettem, hogy
milyen jól is érzik magukat ők ketten. Nem akartam bele rondítani
az édes együttlétbe ezért fogtam magam és kimentem a teraszra a
számomra idegen emberek közé és táncolni kezdtem. Egyedül
éreztem magam, de nem igazán érdeket sem az, hogy nincs partnerem
csak táncoltam és nem érdekelt semmi sem. Kicsivel később
azonban két kéz simult a derekamra, amik aztán egy határozott
mozdulattal maguk felé fordítottak. Nem ijedten meg, ahhoz túl
jól éreztem magam, mikor szembe találtam magamat támadómmal
elöntött a boldogság. Testemet átjárta az öröm. Derick állt
velem szemben. Szemei fátyolosak voltak a sok piától és
szerintem szívott is ma már egy kettőt.
-
Szia szívi nincs kedved inni valamit? – kérdezte botladozó
nyelvvel. Először úgy gondoltam, hogy nem lenne jó ötlet többet
inni, hisz ennek a pár korty tequilának is éreztem már a
hatását, de nem éreztem azt, hogy baj lehet belőle, ezért
azonnal bele egyeztem. Deryck válaszom hallatán elmosolyodott,
majd még mindig derekamat ölelve elindult velem a piás asztalhoz
és töltött nekem egy kis italt. Nem tudtam, hogy mi volt az, de
őszintén szólva nem is érdekelt. Mikor belekortyoltam a pohárba
kicsit furcsa ízt éreztem sosem éreztem még ilyet. A pia
egyszerre volt édes és keserű, de ezt leszámítva isteni finom.
Nem álltam meg egy pohárnál egyre csak többet és többet ittam.
A végén már nem láttam tisztán és azt sem tudtam, hogy mit
teszek. Alig tudtam megállni a saját lábamon, de ez most nem
zavart, nem érdekelt sem ez, se semmi más a világon egyszerűen
csak jól akartam érezni magamat. Ami hogy őszinte legyek
nagyszerűen sikerült. Csodásan éreztem magam és szinte a föld
felett lebegtem.
-
Nem akarsz táncolni? – kérdezte hirtelen egy hang a hátam
mögül. Derick volt az, a hangját ezer közül is felismerném.
-
Hisz a lábamon is alig bírok megállni, szerintem úgy is elesnék
nem gondolod? – kérdeztem egy kacér mosoly kíséretében.
-
Ó... Emiatt ne fájjon a kis fejed drága. Nem hagyom, hogy eless.
Majd jó szorosan tartalak – mondta majd, hogy bizonyságot tegyen
ígéretéről szorosan magához húzott. Kezeit derekamon
pihentette, miközben mélyen a szemembe nézett. Elindultunk a
táncoló embersereg közé, majd megállva egymással
szembefordultunk és táncolni kezdtünk. Derick volt olyan kedves
és közben elengedett, hogy és is akadály nélkül táncolhassak.
Azonban jobban belegondolva terve, már nem is látszott olyan
jónak, mert mikor kezeit levette rólam és táncolni kezdtem
azonnal el is estem. Vártam a „becsapódást” de láss csodát,
nem történet semmi sem, mert egyik pillanatról a másikra két
kar fonódott derekam köré, ezzel megakadályozva abban, hogy
elessek. Mikor megmentőmre pillantottam elöntött a vágy. A
szürkéskék tekintet, mellyel szembetaláltam magamat magába
szippantott és nem eresztett. Percekig voltunk így Derick-kel
egymás tekintettébe mélyedve, majd pillantásom lejjebb vándorolt
egészen formás ajkaiig, melyek szinte vonzották tekintetemet.
Végül aztán nem is tudom igazán, hogy mi ütött belém, de
egyszer csak közelebb hajoltam hozzá és egy puszit nyomtam édes
ajkaira. Ő azonban ennyivel nem elégedett meg, szorosan magához
húzott és megcsókolt. Ajkaink édes táncot jártak, miközben
Derick felsegített. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de vissza
csókoltam neki. Most nem érdekelt semmi más csak ő és én és a
csókunk. Nem számított sem a külvilág, melynek létezéséről
szinte meg is feledkeztem, sem pedig a tudat, hogy ezt nem szabadna.
Nem érdekelt semmi és senki sem. A pillanatnak éltem és annak,
hogy édes ajkai enyémeket kényeztetik. Percekig csókoltuk
egymást, majd Derick gyengéden végig simított először alsó,
majd felső ajkamon ezzel bebocsájtást kérve számba. Nem
haboztam sokáig, azonnal megadtam neki az engedélyt. Nyelve vad,
de mégis érzékien táncolt enyémmel... Percekig csókoltuk így
egymást, azonban a levegőhiány végett képtelenek voltunk
elszakadni egymástól. Alig kaptam levegőt, bár ezt most a
legkevésbé sem bántam, nem akartam távol lenni tőle, érezni
akartam őt, az érintéseit a csókjait. Mindent rózsaszínben
láttam, csak rá tudtam gondolni és a csókjára. A levegőt csak
úgy kapkodtam, mellkasom fel-le mozgott, szívem pedig majd'
kiugrott a helyéről. Nem bírtam és nem is akartam megszólalni,
ezzel elrontva a pillanat varázsát. Szeretni akartam itt és most.
Nem érdekelt semmi se az idő, se a hely sem pedig a társaság.
Azt hiszem Ő is valami hasonlóra gondolhatott, mert a következő
pillanatban elkezdett húzni a lépcső irányába, majd fel az
emeletre, meg sem állva az egyik szoba ajtajáig. Derick szinte
becsapta az ajtót mögöttünk, mikor átléptük a helység
küszöbét. Testét enyémnek nyomta, engem pedig az ajtóhoz
préselt és ismét megcsókolt. Vad volt és szenvedélyes. Kezei
felfedező útra indultak és ott simogattak ahol csak értek,
felsőm alá is benyúlt és melleimet kezdte kényeztetni... Ekkor
azonban minden megváltozott. Derick egyre csak többet akart én
pedig megijedtem. Hirtelen változott meg körülöttem minden. Már
nem csókoltam vissza többé, már nem vágytam a közelségére,
sokkal inkább a távolságra. Azonnal kijózanodtam és mikor
tudatosultak bennem a dolgok és nem akartam mást csak szabadulni,
de nem tudtam. Derick erősen tartott és nem eresztett, kezei pedig
még mindig a pólóm alatt matattak. Kicsit megpróbáltam távolabb
lökni magamtól, de nem igazán jött össze.
-
Ne.. neh... - szóltam rá azonnal, mikor kezeivel elkezdte felfelé
húzni a pólómat.
-
Mért? - kérdezte elcsukló hangon. Még mindig részeg volt és ez
a szemein is jól
látszott.
Tekintete még most is fátyolos volt az alkoholtól.
-
Mert nem akarom – válaszolt kérdésére, majd hogy jobban
megértse szándékaimat ellöktem magamtól.
-
Dehogy nem, hisz látom rajtad. Te is épp annyira akarod, mint én.
- mondta, majd egész testével az ajtóhoz préselt.
-
Nem, nem akarom – válaszoltam határozottan kissé sírós
hangnemben.
-
De igen, és az sem érdekel, ha ellenállsz, akkor is az enyém
leszel - mondta, majd kezeit enyémekre csúsztatta és kicsit
megszorította őket, majd vadul csókolni kezdett. Nem tudtam, hogy
mit tegyek. Ilyen az én formám két nap alatt kétszer akarnak
megerőszakolni, azt hiszem jobb lesz ha ki sem mozdulok otthonról,
akkor talán nem kell újra és újra átélnem ugyanazt a
szörnyűséget... - gondoltam magamban, majd erőt vettem magamon
és egy határozott lökéssel ellöktem magamtól, a még kissé
kábult Dericket, majd hátra sem nézve kiszaladtam a szobából,
majd le a lépcsőn és megkerestem Sara-t. Barátnőm épp
Peter-rel és Hilary-vel beszélgetett egy-egy ital társaságában.
Tudtam, hogy nem mehetek el csak úgy szó nélkül, de abban is
biztos voltam, hogy nem maradhatok itt. El kell mennem, hogy minél
távolabb legyek Derick Walker-től és az ő perverz vágyitól.
-
Sara én... én haza megyek – mondtam azonnal barátnőmnek, mikor
elértem hozzájuk.
-
De hát mért? Mi történt? - kérdezte aggódó hangon
-
Semmi, de nekem most el kell mennem – mondtam, majd meg sem várva
válaszát eljöttem onnan. Mikor kilépte a ház ajtaján gyors
futásba kezdtem és meg sem álltam a házunkig. Nem érdekelt
semmi sem, csak egyedül akartam lenni és biztonságban érezni
magamat. Mikor haza értem, azonnal felszaladtam az emeletre,
egyenest a szobámba, majd beérve oda, bezártam magam mögött az
ajtót, elterültem az ágyamon és sírni kezdtem. Könnyeim
megállíthatatlanul csorogtak végig arcomon, küzdeni próbáltam
ellene, de nem tudtam. Végül feladtam a harcot, érzelmeimnek
pedig szabad utat engedtem, majd órákon át tartó szenvedés után
végül álomba sírtam magamat.
Reggel
vagyis inkább kora délután hangos dörömbölésre ébredtem, mely
az ajtóm irányából jött. Nagy nehezen és a sok sírástól
duzzadt szemekkel felkeltem az ágyból, majd az ajtóhoz sétálva
elfordítottam a kulcsot a zárban és kinyitottam azt. Drága bátyám
állt velem szemben hideg, érzelemmentes arckifejezéssel. Egyedül
szemei mutatták ki valódi érzelmeit, melyen nem mások voltak,
mint az aggodalom és a harag.
-
Na végre, hogy kinyitottad, már azt hittem, hogy be kell törnöm.
- mondta kissé mérgesen, de ez most egy cseppet sem zavartat.
-
Így is majdnem megtetted, nem igaz? - tettem fel a költői
kérdést, de mikor szembetaláltam magamat Taylor gyilkos
pillantásával, azonnal elhallgattam.
-
Ne humorizálj itt nekem húgi?! Mért jöttél csak úgy el?! Mi
történt, hogy ilyen hirtelen eljöttél és ami a legfőbb, mért
néz ki úgy a szemed, mint két paradicsom?! - kérdezte Taylor
mérgesen, ám mégis aggódón. - Duzzadtak és a színe akár,
mint két érett paradicsomé. - mondta azonnal, értetlen
arckifejezésem láttán. - Szóval mi történt? - kérdezte még
egyszer, most már kissé nyugodtabban.
-
Semmi... Nem akarok róla beszélni – válaszoltam, majd nem
törődve kérdő pillantásával, bementem a fürdőszobába, hogy
egy kicsit rendbe hozam magamat. Az nap délután csak úgy mint
barátnőm, ő is rákérdezett szomorúságom és zavartságom
okára, de mind hiába, egyikőjüknek sem válaszoltam.
/Egy
héttel később/
Ez
volt életem legszörnyűbb és egyben legrosszabb hete. Aznap este
óta sok minden megváltozott. Taylor, Sara és már a szüleim is
együttes erővel próbálják kiszedni belőlem, hogy mi történt
velem, de mindhiába. Még most sem mondtam el nekik. Végtelenül
megbántottnak és szomorúnak érzem magam és ezt nem pont arra a
bizonyos estére értem, amikor besokalltam, hanem az előtte
vallóra. És bár tudom, hogy Derick mindent, amit tett az alkohol
és a drog hatása alatt tette, de még sem vagyok képes
megbocsájtani neki. Egyszerűen nem megy, főleg azután, ami a
bulit megelőző estén történt. Képtelen vagyok elhinni, hogy
akaratom ellenére megakart fektetni, mikor jól tudta, hogy már
csak az a pár érintés is, amit az a mocsok ejtett rajtam péntek
este milyen rosszul esett?! Tudta, mert elmondtam neki és még csak
bele sem gondolt, hogy ez nekem milyen rosszul esik. - gondolat
menetemet a telefonom pittyegése zavarta meg, mikor megszólalt
ezzel felhívva a figyelmemet ara, hogy valaki beszélni szeretne
velem. Igazából semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy bárkivel is
beszéljek, de azért mégis elővettem a telefonomat, azonban, mikor
észrevettem, hogy a kijelzőn „Derick” neve
van azonnal ki is nyomtam. Nem érdekelt se ő, sem pedig a
magyarázata. Teljesen tisztában voltam a dolgokkal és nem volt
szükségem arra, hogy ismét végig hallgassam, anélkül is tudtam,
hogy mit szeretne mondani. Még mindig emlékszem arra a napra, mikor
a könyvesboltban épp az egyik vásárlót szolgáltam ki, mikor
megjelent ő.
-
"Kérlek Claire bocsájts meg! - kért megbánó hangon Derick,
miközben épp az egyik vásárlónak kerestem egy könyvet. „Egy
megsebzett lány élete” - ez volt a könyvcíme, melyet épp a
kezemben tartottam. Ironikus - gondoltam magamban, utalva ezzel az
elmúlt pár napomra.
-
Nem Gondolod, hogy ezzel már egy kicsit elkéstél? - kérdeztem
megtört hangon, mert bár lehet, hogy megbántott, de még sem
haragudtam rá igazán, csak megbocsájtani nem tudtam neki.
-
De igen és ebben igazad van, de aznap csak az alkohol és a drog
keveréke beszélt belőlem/ irányított. Sajnálom és a
bocsánatodat kérem a történtekért, de ahogy azt már a múltkor
is mondtuk a múlton már sajnos nem változtathatunk. Nem tudom,
hogy mi ütött belém aznap este, de kérlek érts meg semmit sem
gondoltam komolyan és az összes tettemet megbántam, amivel
megbántottalak.
-
Derick kérlek figyelj rám, mert csak egyszer mondom el. Nem
érdekel a magyarázatok. Pontosan tudom, hogy mi történt az nap
este és hogy teljesen kiszámíthatatlan állapotban voltál te is,
de nem tudok megbocsájtani neked. Úgy gondolom, hogy előbb
gondolkoznod kellet volna és utána cselekedni... És ez most nem
csak rád, hanem rám is épp úgy vonatkozik. Az elején még én
is akartam, de utána már nem és te... - nem bírtam befejezni
hangom elcsuklott, szememből pedig egy kósza könny csepp csordult
ki.
-
De az alko... - nem hagytam, hogy befejezze. Azonnal a szavába
vágtam.
-
Ne mentegetőzz! Nem érdekel! Pontosan tudom, hogy minek a hatása
alatt voltál akkor, de úgy őszintén, mikor nem vagy? Az életed
csak a piálásról, a drogról és a haverokról szól! Nem
gondolod, hogy ideje lenne megváltozni és normális életet élni,
rendes barátokkal és viselkedéssel? - kérdeztem, de őszintén
szólva választ nem vártam.
-
De igen... - suttogta maga elé, én pedig alig hittem a fülemnek.
- Csak így nyerhetem el a bocsánatodat, ha megváltozom.
-
Talán, de még akkor sem biztos- közöltem vele érzelem mentes
hangon, majd ott hagytam és visszaálltam a pult mögé.”
Azóta
a nap óta nem próbálkozott többé, egészen a mai napig. Éreztem,
hogy a torkomban hatalmas gombóc keletkezik és legszívesebben
elbőgném magam, de nem akartam, hogy szüleim és testvérem még
jobban aggódjanak miattam, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek
itthonról. Gyorsan felvettem egy kardigánt, majd cipőt húztam a
lábamra és elindultam egy olyan helyre, ahol már évek óta nem
voltam a közös helyünkre, mert úgy éreztem, hogy most csak ott
tudok megnyugodni. Siettem, már-már szinte futottam és ennek
köszönhetően szerencsére hamar oda is értem. Mikor elértem a
parkhoz egy pillanatra megtorpantam és azt kérdeztem magamtól,
hogy Biztos ezt akarom? Biztos voltam magamban és abban is, hogy
most erre van szükségem, így tehát nem törődve kicsiny
aggályaimmal melyek arról szóltak, hogy Mi van ha újra találkozom
azzal a pasassal?! Beléptem a park területére és futni kezdtem,
egészen addig a helyig, ahova régen mindig kijártam. Egy ideig a
járdán mentem, majd letérve arról beléptem a fák sűrűjébe és
bebotorkáltam egészen addig a pontig, ahol a bokrok és fák
ritkulni nem kezdtek. Azonban, mikor kiértem a kis „rétre”
melyet a különféle fák és bokrok körbeöleltek meglepődve
vettem észre, hogy rajtam kívül más is ott van. Egyből
felismertem azt a személyt, ki nem messze tőlem egy fa alatt
üldögélt, fejét szomorkásan lehajtva. Először csak úgy
szimplán elakartam menni, de úgy éreztem az most nem lenne helyes
döntés, ezért fogtam magam és egy kicsit beljebb merészkedtem.
-
Mi a baj? - kérdeztem lágy hangon, ezzel felhívva magamra a
figyelmét. Nem szólalt meg, csak rám nézett, de nem mikor fejét
felemelte egy kisebb sokk ért. Arca és egész teste tiszta seb, s
vér volt. Szemei lilák, szemöldöke csak úgy mint ajkai széle
felrepedt és véres. Teste 80%-án kék,zöld, s lila foltok
éktelenkedtek. Nem értette ennek miértjét, s leginkább azt,
hogy mi történt vele. Még soha életemben nem láttam őt ilyen
állapotban. - Mi történt? - kérdeztem ismét mikor végre
sikerült felocsúdnom a kezdeti sokkból.
-
Semmi – válaszolta tömören. Tudtam, hogy ez nem semmi, hisz,
akkor nem nézne így ki.
-
Mi történt? - kérdezte ismét
-
Semmi – válaszolta még egyszer, majd felállt és hátat
fordított nekem.
-
Nem hiszem el – hangom határozottan és keményen csengett.
-
Pedig tényleg nem történt semmi olyan, ami téged érdekelne és
most kérlek menj el, hagyj magamra. – vágta hozzám, most már ő
is kemény hangnemben, majd a kis tavacskához sétált és leült
annak szélére.
-
Derick! - hangomra kissé összerezzent, de tartotta magát –
Tudom, hogy történt valami és Istenemre esküszöm, hogy addig
innen el nem megyek, míg ki nem szedem belőled, hogy mi történt
veled!
-
Tényleg tudni akarod, hogy mi történt? - kérdezte feszült
hangon, még mindig háttal állva nekem.
-
Igen- hangom határozott volt, de mégis kíváncsi
-
Te történtél velem!
-
Hogy? - kérdeztem értetlenül, mert nem tudtam, hogy hogyan is
érti ezt.
-
Jól hallottad. Meg változtam, csak miattad és csak azért, hogy
megbocsájts nekem. Lemondtam mindenről, az alkoholról, a drogról
és a haverokról. Ők tették ezt velem Lucas és a többiek. Nem
tudták elfogadni, hogy új életet akarok kezdeni és ott akarom
hagyni őket.
-
Édes Istenem... - suttogtam magam elé a hallottak után. - Ez.. ez
most komoly? - kérdeztem kételkedve
-
Igen. Elszeretném érni, hogy megbocsájts nekem, de beláttam,
hogyha nem változom meg sosem bocsátasz meg. Sajnálom azt, amit
tettem. Hülye voltam, de akkor és ott nem tudtam, hogy mit teszek.
Sajnálom, mindent sajnálom. Minden egyes rossz cselekedetemet,
amit elkövettem ellened. - sorolta végig szinte levegő vétel
nélkül. Alig hittem a fülemnek, nem tudtam felfogni azt, amit az
imént mondott.
- Claire! Kérlek bocsájts meg és kezdjük tiszta
lappal. - kért könyörgő hangon, majd felém fordult.
-
É..én... Nem is tudom, hogy mit mondhatnék most – motyogtam
össze vissza, mert tényleg nem tudtam, hogy mit kéne tennem.
-
Kezdetnek talán annyi is elég, hogy megbocsátasz vagy sem?! -
ajánlotta egy nagyon halvány mosollyal ajkain. De nekem nem volt
elég ennyi. Tudnom kell!
-
Ezt tényleg értem tetted, a bocsánatomért? - válasz helyet csak
halványan bólintott egyet. Nem tudtam megszólalni, nem volt hozzá
elég erőm. Válasza, bár csak egy erőtlen bólintás volt, mégis
szívemig hatolt. Úgy éreztem, hogy menten odarohanok hozzá és
megcsókolom őt, de sajnos ezt most nem tehettem. - Rendben
megbocsájtok! - mondtam neki egy apró mosoly kíséretében -
Azonban sajnos el kell, hogy mondjam mi nem lehetünk barátok.
Sajnálom. - mondtam neki bűnbánó hangon, mélyen a szemébe
nézve. De ott nem láttam mást csak fájdalmat, szomorúságot és
talán némi értetlenséget is.
-
Mért? - kérdezte erőtlen hangon – Hisz, mint azt te is láthatod
megváltoztam és ha kell még jobban megváltozom csak... - mondta
és mondta, de már nem bírtam tovább.
-
Mert... - kezdtem, majd mellé sétáltam és folytattam – már
nem tudnék rád csak barátként tekinteni. Sajnálom, de én már
nem csak szimpla barátságot érzek irántad – vallottam be neki
mélyen a szemébe nézve. Mikor mondandómat befejeztem, fejemet
lehajtottam, hogy zavaromat némiképp enyhíteni tudjam.
-
És ha én nem akarom, hogy CSAK barátként tekints rám? -
kérdezte erőteljesen megnyomva a CSAK szót.- Ha azt mondom, hogy
én is többet érzek irántad szimpla barátságnál? - Kérdezte
megint. Erre azonnal felkaptam a fejem és értetlenül néztem rá.
- Szeretlek Claire, mióta csak megláttalak abban a könyvesboltban,
sőt talán már régebb óta. Ezt sajnos nem tudom, mert egy
balfasz voltam és képes voltam ott hagyni téged és a többieket
csak azért, hogy aztán az életemet a drognak, az alkoholnak és a
haveroknak szenteljem. Sajnálom – mondta, majd olyat tett amire
most a legkevésbé sem számítottam. Kezeit derekamra csúsztatta,
majd gyengéden magához rántva, egy édes csókot nyomott
ajkaimra.- Szeretlek Claire, mindig is szerettelek.
- Én is szeretlek téged! - vallottam meg neki érzéseimet, majd
most én nyomtam csókot ajkaira, karjaimat nyaka köré fontam és
szorosan hozzá bújtam. Ekkor és ott, abban az pillanatban,
számomra minden megszűnt létezni, csak ketten voltunk. Ő és én,
senki más csak mi ketten. És végre biztonságban éreztem magam.
ott az ölelő karok között, melyek számomra a megnyugvást, az
otthont és a szerelmet jelentették.
